„Az egyik szemem sír. A másik meg zokog” – vonatkoztathatnám magamra, kis túlzással, Vas Zoltán sorait. Előttem a Magyar Hírlap szombati és hétfői száma. Az utóbbi vadonatúj megjelenéssel próbál megnyerni. Nem megy neki.
Ezidáig a Magyar Hírlap volt számomra a kiadványszerkesztés etalonja. Szerettem a régi nagyalakú változatot és az utóbbi kompakt verziót is. Úgy éreztem ennek az újságnak saját, könnyed, elegáns stílusa van. Megjelenése kiemelte a hazai napilapok közül.
A “továbbfejlesztett külső” a lapban található rövid kis lábjegyzet szerint áttekinthetőbb. Szerintem viszont nem az. Hiába lettek kicsit nagyobbak az oldalak, mégis zsúfoltabb, nyomasztóbb az egész. Odalett a levegős, a szemet pihenni is hagyó szerkezet, az egyedi, könnyed fejlécek. Szögletes, tömör, zsúfolt az oldalak új megjelenése.
Nem vagyok tipográfus, csak néhanapi hobbim a kiadványszerkesztés, ezért nem tudom ránézésre megnevezni a használt betűtípusokat. Mindenesetre a vastagabb címsorok és a szövegekhez használt ugyancsak új, súlyosabb betűtípusok összhatása számomra nem kellemes (főleg, hogy széles léniákkal is komorítva lettek az oldalak).
Hogy végletekig fokozzam az elégedetlenkedést: az oldalak sorrendjének megváltoztatása sincs ínyemre. Szerettem, hogy a 2–3. oldalon a 24 óra rövid hírei hangolnak rá a hosszabb cikkekre. Most az utolsó oldalon úgy hatnak, hogy “jajj, ezt meg majdnem elfelejtettük mondani”. Olyan mintha egy hátsó címlapja lenne az újságnak, ahol azt is elolvashatom, hogy mit láttam beljebb.
Nagyon féltem attól is, hogy mint máshol, a sport kerül az utolsó oldalra – legalább ezt a ballépést nem követték el. Viszont a karakán, karakteres, érdekes “túlélőcsomagot” beszürkíteni a lap vége felé egy “iránytűbe” ronda húzás.
Most majd keresgélhetek, ha lesz kedvem, ott a vége felé. Mert a Magyar Hírlapot továbfejlesztették. Pedig nem kellett volna…